18

A döntött rotoros Federated-Boeing végigzúgott Tir Tairngire éjszakai egén. Sötétbe borult fák csúcsa suhant el alattuk, kelet felé hegyek tűntek fel a hold fényében. Fekete, rongyos szélű felhők gyülekeztek a telihold előtt. A HFR zavartalanul siklott az égen, a legalacsonyabb fokozatra kapcsolt jelzőfényekkel; a vaksötétben csak a műszerek és a közvetlenül a rendszerbe kötött pilóta irányította.

Orion az utastérben ült Lothannal, G-Dogg-gal és Toshiro Akimurával együtt, és nézte az alattuk elnyúló tájat. Lothan a Hajnalcsillag fájlt tanulmányozta az adattáblán, és időről időre hümmentett egyet, ha különösen érdekes részhez ért. G-Dogg a fegyvereit leltározta, Akimura pedig szótlanul bámult kifelé az ablakon.

— Ha tudta, hogy Midnight Kellan életére tör, akkor miért nem figyelmeztette? — tört ki végül Orionból. Akimura szomorúan ingatta a fejét.

— Én megpróbáltam — szólt. — Először megkíséreltem a szokásos módon felvenni vele a kapcsolatot. Midnight ekkor azonnal megszervezett egy vadászatot a Nightingale-en, és elhitette Kellannel, hogy én voltam a megbízó. Aztán lefizette a Hullajárókat, hogy csapjanak egy kis balhét, és mondják azt, hogy nekem dolgoznak. Abban biztos volt, hogy Kellan barátai elintézik a bandát. Így elérte, hogy Kellan ne higgyen nekem, amikor végül sikerült felvennem vele a kapcsolatot…

— De mi értelme volt ennyit várni? Miért nem kereste meg már hamarabb Kellant?

— Megkerestem — mondta Akimura. Orion elgondolkodva fürkészte a férfi arcát.

— Maga küldte el neki az anyja felszerelését.

— Persze. Egy ideje már semmit sem hallottam Mustang felől. Tudtam, hogy valami történt vele, és feltételeztem, hogy Midnight keze van a dologban. Azt is tudtam, hogy én leszek a következő, így aztán az összeköttetéseim segítségével olyan munkát szereztem, ahol a támogatónak egy volt céges emberre volt szüksége — és ezzel a támogatóval még Midnight sem mert volna ujjat húzni.

— Az óriássárkány — mormolta Orion. — Dunkelzahn. Akimura mosolygott.

— Igen. Én lettem az egyik legbizalmasabb közvetítője; ebben az időben tekintélyes hírnévre és kapcsolatokra tettem szert. De aztán az események túlléptek rajtam. A munkaadómat megölték, és bár az örökségének köszönhetően viszonylagos biztonságban érezhettem magam, azt hiszem, Midnight ekkor látta úgy, hogy elérkezett az alkalom.

— Miért nem maga lépett először? — szólt közbe G-Dogg, mire Akimura vállat vont.

— Volt néhány próbálkozásom, de Midnight nem könnyű célpont, és őszintén szólva voltak súlyosabb gondjaim is. Dunkelzahn közvetítői hálózata szétesett. Sokan az árnyak között nagyon nem örültek, amikor megtudták, hogy valahányszor felbéreltem őket, egy sárkánynak dolgoztak. Évekig semmit sem hallottam Midnightról — még azt sem tudtam, hogy ezen a néven dolgozik. Már nem használta az Aerwin nevet, és én elvesztettem a nyomát — ahogy egyébként a tir-i hatóságok is, gondolom. Már eszembe sem jutott, hogy résen legyek, és amikor végül rájöttem, hogy még mindig a nyomomban van, már majdnem késő volt. Csak a szerencsének köszönhető, hogy első kísérletei az amulett megszerzésére sikertelenül végződtek.

— Amikor rájöttem, hogy az amulett kell neki, mindent megtettem, hogy ne tehesse rá a kezét. Nem tudhattam, mivel járna az amulett elpusztítása, ezért inkább az elrejtésén gondolkodtam — olyan helyet kerestem, ahonnan alkalomadtán visszavehetem. Így hát elindultam Seattle-be, hogy leszámoljak Midnighttal, de előtte elküldtem az amulettet Kellannek egy üzenettel és az anyja néhány holmijával együtt, amelyeket még mindig őriztem. Gondoltam, egy időre biztonságban lesznek Kansas Cityben. Arra nem számítottam, hogy Kellan Seattle-be jön, hogy az igazság után kutasson — bár számíthattam volna rá, hiszen az anyja lánya.

— Ha tudta, hogy Kellan Seattle-be ment, miért nem próbálta rögtön megkeresni?

Akimura szótlanul, de beszédes tekintettel nézett Orionra.

— Ó… a klinika. Az adatok, amiket Kellan látott…

— Megtaláltam Midnightot — szólt a közvetítő. — Jobban mondva ő talált meg engem. Majdnem végzetes hibát követtem el, amikor másodjára is alábecsültem őt. Ez kis híján az életembe került. Midnight halottnak hitt, és otthagyott — a francba, igazából az is voltam! — de volt vészforgatókönyvem. A DocWagon rám talált — a beültetést még Dunkelzahn fizette —, és elszállított egy megbízható kiberklinikára. A kezelésemet előre kifizette egy szigorúan titkos letéti alap, amely éppen az ilyen vészhelyzetek esetére jött létre.

— Gyakorlatilag újra összeraktak — folytatta Akimura. Közben elgondolkozva mozgatta a kezét az arca előtt, mintha először látná. — Szövethelyettesítés, kibernetikus rekonstrukció, tartalék szervek, kiónozott testrészek, génterápia — igazi nagyüzem. A lábadozás, a sebészi munka, a terápia hónapokig tartott, és a világgal el kellett hitetni, hogy meghaltam, máskülönben Midnight hamar pontot tehetett volna a munka végére. Amikor Midnight rájött, hogy életben vagyok, haladéktalanul el kellett hagynom a klinikát. Azt hiszem, ekkor vágott bele a terve kivitelezésébe — és a terv középpontjában Kellan állt.

— Kellan bizalmát ekkorra már teljesen elnyerte, és azon ügyködött, hogy bennem viszont egyáltalán ne bízzon meg, hogy így biztosan…

Lothan egyszerre felkapta busa fejét, mintha meghallott volna valamit, amit a többiek nem érzékelhettek. Felemelt kézzel csendet intett, másik kezével félretolta az adattáblát, és megmarkolta Candor-Brie botját.

— Van egy kis gond — intett fejével a HFR orra felé.

Mind a négyen kinéztek a pilótafülke ablakán. Az égen sötét felhők gyülekeztek. Villám kékeslila fénye hasította át a felhőket, egy pillanatra megvilágítva az éjszakai eget; majd hosszan visszhangzott a mennydörgés robaja.

A pilótanő kiszólt a fülkéből.

— Mindenki be van kötve? Ez rázós menet lesz!

— Ez nem természetes vihar — mondta Lothan. — Mágiát érzek a levegőben.

— Nem tudsz valamit tenni? — kérdezte Akimura, miután ellenőrizte, hogy bekötötte-e a biztonsági övet.

— Lássuk csak — felelte a troll. Kezeit a két térde közé állított botra kulcsolta, és lehunyta a szemét. Candor-Brie botja végébe illesztett kristály halványan sugárzott a fülke homályában. Ekkor a gépet elkapta az első szélroham.

A HFR oldalra dőlt, a motorok üvöltve dolgoztak a viharos szélben. A légörvény megrázta a kabint, az utasokat csak a megfeszülő hevederek tartották a helyükön. A szél dühödten bömbölt, akár egy vadállat, amely meg akarja kaparintani a gépet. Újabb villám fénye szelte át az eget.

— Nem fogunk tudni tovább repülni! A rossebbe, bár Max vezetné a járgányt! — mérgelődött G-Dogg.

A turbóventilátoros motorok szinte már szűköltek, ahogy a HFR újra megdőlt. Lothan kinyitotta a szemét; a kristály fénye lassan kihunyt.

— Még sosem kerültem szembe hasonló energiával — jelentette ki. — Az időjárást valamilyen erő mozgatja, de még az én tudományom sem képes szembeszállni vele — legalábbis innen nem.

— Keresek egy alkalmas helyet a leszállásra, mielőtt lezuhanunk — kiabálta a pilóta. — Kapaszkodjanak!

Újabb fény villant, ezúttal veszedelmes közelségben. Érezni lehetett az ózon csípős szagát, ugyanekkor mennydörgés billentette meg a fülkét; az egész berendezés rázkódott a szélben. A pilóta minden erejével igyekezett kézben tartani az irányítást. A HFR leszállási manőverét az akarata erejével irányította, de most a puszta izmaira is szüksége volt, miközben a viharral birkózott.

Éles szögben ereszkedtek alá, de amikor már vészesen közeledtek a földhöz, sikerült végre egyensúlyba hozni a gépet. A hegyek lábánál elterülő tisztáson éppen hogy elfért a HFR, de a pilóta végül olyan ügyesen landolt, hogy alig néhány gallyat mozdítottak el. Rázós huppanással értek földet, de ilyen körülmények között ennél kényelmesebb leszállást el se lehetett képzelni. Mindenki egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől.

— Na és most? — kérdezte G-Dogg.

— Itt maradunk — felelte a pilóta —, amíg ellenőrzöm, nem károsodott-e a gép, és amíg az időjárás nem csillapodik. Megpróbálhatok rádión segítséget kérni a központtól, de…

— Akkor gyalogolni fogunk — szólt Orion. Ránézett Akimurára, aki bólintott, és kicsatolta a biztonsági övet. Lothan és G-Dogg is követték a példát.

— Várjon meg itt! — mondta Akimura a pilótanőnek, aki egy vállrándítással válaszolt.

— Nem mintha bárhová is el tudnék menni — felelte.

— És addig ne használja a rádiót, amíg nem adunk jelzést, hátha valaki hallgatózik.

Jackie dühösen káromkodott, miközben perszonáját egyre erősebben fonta körül a csapdajég. A jéghideg csápok szorításában levegőt is alig kapott. Hiába tudta, hogy mindez csupán érzékcsalódás, az érzés nagyon is valódi volt.

Akkor a lopakodást talán hagyjuk is. Átállította a dekket lopakodásról kiberharc üzemmódba. Az ezüstös köpeny semmivé lett, perszonája helyette matt fekete mintázatú csillogó krómpáncélt viselt. Kiszabadította egyik kezét, melyben most karcsú ezüst kard ragyogott.

Egy suhintással kettévágta az egyik fekete csápot. Szikrák pattogtak a szabadon maradt áramkörökből; a levágott csápdarab pixelzáporban omlott semmivé. Miközben Jackie igyekezett kiszabadulni, újabb karok fonódtak köré. Újra lecsapott, de ekkor bosszankodva látta, hogy az először kettévágott csáp elkezd visszanőni.

Önjavítás, gondolta, remek. Nem balettozhatott itt tovább a jégprogrammal. Ha nem végez vele gyorsan, az önjavító eljárások segítségével addig folytatja a birkózást, amíg vagy a rendszer csoportosít át ide több erőforrást, vagy ő fárad el annyira, hogy valami hibát követ el. Gyorsan és határozottan kell cselekedni.

Ujjai villámgyorsan cikáztak a billentyűzeten, az agya olyan gyorsan pörgött, hogy maga se tudta volna követni. Jackie a processzorkapacitást védekezésről támadásra állította. Sokat kockáztatott, de védekező stratégiához most nem volt idő. Beállította a támadó programokat; számításba vette mindazt, amit a kiszolgáló rendszerről és az adott jégtípusról tudott. Ha eltalálná a kód megfelelő szakaszát…

A krómpáncél átalakult egyszerű mellvértté és páncélkesztyűvé a perszona ezüstös fehér ruhája fölött. A csillogó kard kitartóan aprította a fokozatosan visszahúzódó csápokat. Még néhány lehullott, és Jackie perszonája kiszabadult. Most kihasználhatta volna az alkalmat, hogy kilépjen a rendszerből, mielőtt a jég újra foglyul ejtené; de ha most elmegy, akkor esélye sincs még egyszer ilyen szintű hozzáférésig eljutni: már nincs sok ideje, ha teljesíteni akarja, amiért jött. A rendszer már elindította a riasztást, szorít az idő — most vagy soha!

Most a kard alakult át: Jackie a kezében már egy kapcsolási sémákkal borított visszacsapó íjat tartott. Felhúzta az ideget, mire csillogó nyílvessző jelent meg az íjon. Jackie, miközben perszonája gondosan célzott, beállította a programot, röptében beigazította a paramétereket, hogy összhangban legyenek a célponttal. A fekete polipkarok tekeregve visszahúzódtak, majd a lövés pillanatában egyszerre vetették magukat Jackie-re.

A lövés egyenesen a közepükbe talált, és eltűnt a fekete űrben, ahonnan a jég is előbújt. A csápok sötét hullámként csaptak le Jackie-re, aki elejtette az íjat, ahogy körbefonta a tekergő, szorongató massza. A dekásnak fekete pöttyök ugráltak a szeme előtt, miközben levegő után kapkodott, és igyekezett ellenállni a sürgető késztetésnek, hogy azonnal kilépjen a rendszerből. Most nem menekülhet, nem használhatja fel minden védelmi tartalékát, különben minden erőfeszítés hiábavaló volt. Ki kell bírnia, csak még egy kicsit!

Gyerünk, gondolta; már alig látott. Mi lesz már? Egyszerre roppanás hallatszott, mint amikor elpattan az üveg. A mélyből ezüstfehér, kapcsolási sémákból szőtt lepel emelkedett ki a csápok mellett, és a csúcsukig tökéletesen befedte őket, mire azok mozdulatlanná dermedtek. Jackie a dekk processzorának teljes kapacitását felhasználta, hogy ily módon megbénítsa a csápokat.

Ekkor a karok megrázkódtak, és csillámló szilánkokként hullottak alá, amelyek előbb véletlenszerű pixelekké olvadtak, majd semmivé váltak. Sikerült: a JG önjavító eljárását önmaga ellen tudta fordítani oly módon, hogy hibát generált, amely, mint egy elektromos rák, belülről tette működésképtelenné a programot. A vaksötétség helyén, ahol az előbb a jég volt, Jackie most egy lefelé vezető lépcsősort látott, a virtuális asztal immár belülről megvilágított belsejét. Perszonája óvatosan ereszkedett alá, hogy végre meglássa, mi rejlik a mélyben.

A HFR leszállása nem maradt észrevétlen. Ahogy a repülő eltűnt a fák között, nem messze onnan egy férfi leeresztette kis elektronikus látcsövét.

— Lezuhant? — kérdezte a mellette álló sötét ruhás alak.

— Nem hiszem. Nem látok füstöt, úgyhogy szerintem sikerült letenniük a gépet.

— Kik ezek?

A kérdezett a fejét rázta.

— Nem tudom, de kezd már kissé zsúfolt lenni a hely. — Beállította torkában a bőr alatti mikrofont egy torzított frekvenciára. — Gabriel, mindenkinek — szólt bele. — Érkezett még néhány látogatónk. A pozíciómtól néhány kilométer távolságra leszállt egy döntött rotoros gép a Telestrian Industries jelzésével. Legyetek résen, és ha van valami, jelentsétek; de semmiképp, ismétlem, semmiképp ne lépjetek akcióba, hacsak nem feltétlenül szükséges. Várunk, amíg meg nem kapjuk a parancsot, emberek.

Gabriel megvárta a visszajelzést a csapatához tartozóktól, aztán újra jelt adott.

— Hol tartanak a vendégeink?

Már jött is a válasz a bőr alatti indukciós hangszórókon.

— A hegyek felé mennek. Szemmel tartom őket.

Gabriel bólintott.

— Jó esély van rá, hogy az újak is arra indulnak. Hamarosan csatlakozunk hozzátok. Figyeljétek őket, és folyamatosan tájékoztassatok az útvonalukról, de maradjatok észrevétlenek.

Lezárta a csatornát, és hátraszólt a mögötte álló csapattársának. — Induljunk!

Gabriel még visszanézett arra a helyre, ahol a HFR landolt. Nem ez volt az első olyan munkája a Cross Applied Technologies megbízásából, ahol nem állt minden információ a rendelkezésére, de most kellemetlen előérzete támadt. Ezt a mostani küldetést egyre kevésbé lehetett rutinmunkának nevezni, márpedig Gabriel nem kedvelte a váratlan bonyodalmakat. Eltette a látcsövet, felkapta felszerelését, és elindult a találkozási pontra. Nagyon bízott benne, hogy a központ nemsokára kiadja a parancsot. Minél előbb végeznek, annál jobb.